U14: Négy nap az országos döntőn
Amint arról már beszámoltunk, fiú serdülő csapatunk négynapos országos döntőn szerepelt Debrecenben május 23-tól május 26-ig. Reizinger Attila vezetőedző egy korábbi cikkben már értékelte szakmai szempontból a döntőt és a szezont. Ez az írás most egy kicsit más oldalról szeretné megközelíteni ezt a kiemelkedő eseményt és számunkra kiemelkedő eredményt. Érzések, hangulatok, pillanatok, a kulisszák mögé való bepillantás a célja ennek a cikknek. Hogy miért? Több okból is. Egy nemzeti döntőn, Magyarország nyolc legjobb csapata között szerepelni bármely együttesnek hatalmas megtiszteltetés. Egy kis város csapatának ez még inkább nagy eredmény, komoly siker a nagy egyesületek, kosárlabda akadémiák között. Egy ilyen csúcsesemény amellett, hogy egy nagyon komoly erőpróba, a sportág ünnepe is egyben. Egy olyan sportesemény, melyet soha nem felejt el az a játékos, edző, szülő, szurkoló, aki részese lehet ennek. Hála Istennek az utóbbi időszakban egyre gyakoribbá vált számunkra a lehetőség, hogy országos döntőn szerepeljünk. Kadett csapatunk idén Körmenden a „B” döntőben, serdülő csapatunk tavaly Sopronban, idén pedig Debrecenben az „A” döntőben léphetett pályára, míg Halmai Dániel az előző év után idén is a magyar nemzeti válogatottban szerepelhetett. Minden sportolónak álma és célja kell legyen, hogy a legjobbak közé kerüljön. Említett csapatainknak ez sikerült, és ezért nagyon keményen meg kellett dolgozni, hisz a tehetség csak akkor ér valamit, ha szorgalom, alázat és kitartás is párosul mellé.
Az idei debreceni döntőig is hosszú út vezetett. A serdülő bajnokságban összesen 160 csapat indult el. 160-ból a 8-ba kerülni nem volt kis feladat. Szeptembertől április végéig küzdöttek ezért a csapatok. Az ottani szereplést nem adták ingyen, hisz az alapszakaszt követően az országos főtáblán már csak jó és még jobb együttesek kerültek egymással szembe. A kitartó munka és a jó teljesítmény aztán meghozta gyümölcsét. Teljesült a nagy álom, utazhattunk Debrecenbe.
A döntő egyik különlegessége, hogy négy napig tart. Ezalatt a négy nap alatt minden csapat öt mérkőzést játszik. Egy alkalommal napi két meccset, a többi nap egyet. A csoportmérkőzések során hármat, majd a helyosztókon kettőt. Ez igen komoly sorozatterhelés, mely nemcsak fizikálisan, hanem mentálisan is komoly igénybevételt jelent. Egy olyan szituáció, amellyel a bajnokság más szakaszaiban nem találkoznak a gyerekek. A sportszakmai kihívások mellett a négy nap egy nagy lehetőség is a közösség, a csapatszellem, a barátságok erősítésére csapaton belül és akár azon kívül is. Utóbbira jó példa a dombóvári és pécsi fiúk között kialakult barátság. Az ellátásra nem lehetett panaszunk. A már szerda koradélután elinduló csapatunk és az őket kísérő 3 tagú edzői stáb- Reizinger Attila, Szőke Balázs, Halmai Balázs- a budapesti délutáni dugót „kifogva” a tervezettnél kissé hosszabb utazást követően, de megérkezett a debreceni Nagyerdőben található szállásra, a Sporthotelbe. A szálloda közvetlen szomszédságában áll az Oláh Gábor utcai kosárlabda csarnok, a DEAC férfi NBI „A” csoportos csapatának csarnoka, mely a döntő helyszíne volt. A Nagyerdő amellett, hogy egy nagyon szép zöld terület ebben a hatalmas városban a debreceni sportélet központja is egyben. Itt található az ultramodern Nagyerdei Stadion és Gyulai István Atlétikai Stadion, a kosárlabda csarnok, a kézilabda csarnok, a régi DVSC stadion és a közelben van a Főnix Csarnok is.
Sportcsarnok
Nagyerdei Stadion
Csapatunk jó körülmények közé került, ez nem is lehet vitás. Egy olyan környezetbe, ami a sportról szól és ahol sportolóként lehettek jelen a gyerekek. Jó volt látni a formaruhába öltözött csapatokat jönni-menni a környéken, köztük a mi csapatunkat is. A döntő első napján délután került sor az ünnepélyes megnyitóra. A megnyitón valamennyi csapat felsorakozott. A köszöntő szavak után a magyar nemzeti himnusz is felhangzott. Megható, felemelő pillanat volt. A mérkőzések körítése szintén magas szintű volt. A hatalmas eredményjelzőn minden mérkőzésen megjelentek a csapatok címerei, valamint a játékosok névsora, a nevek mellett pedig a dobott pontok, személyi hibák, stb. Ha egy játékos pontot szerzett, hatalmas betűkkel kiírták a nevét! Ezek a dolgok nagyon sokat tesznek hozzá mindahhoz, amit a jelenlévők átélnek egy ilyen eseményen. Amikor először megláttuk az óriás kivetítőn a Dombóvári Kosársuli címerét és a fiúk névsorát, elszorult a szívünk. Felemelő volt.
Jó kezdeményezés, hogy a tavalyi soproni döntőhöz hasonlóan idén is online, élő közvetítés volt valamennyi mérkőzésről. A meccsek megtalálhatók és visszanézhetők az ismert videó megosztó felületen, a DEAC Kosárlabda csatornán. A döntő előtt voltak merészebb terveink is a helyezést illetően, az élet azonban ezt egy kicsit átírta. A Zsíros Akadémia elleni első mérkőzés közben sérülést szenvedett a csapat kiemelkedő képességű játékosa, Szőke Bálint, aki ezt a mérkőzést ugyan még végig tudta játszani, de az utána jelentkező fájdalmak már nem tették lehetővé és megengedhetővé a játékos további szerepeltetését. Nagy veszteség volt ez számunkra! Ezzel mindenki tisztában volt. Mi is és az ellenfelek is. Tudtuk, innentől át kell értékeljük a terveket, célokat. Nagyon komoly feladat volt megbirkóznia a csapatnak ezzel a ténnyel, hisz vezérét vesztette. Bálintnak nemcsak a pontjai, lepattanói hiányoztak ettől kezdve, hanem a többiek számára biztonságot adó jelenléte is a pályán. De a sport már csak ilyen. Menni kellett tovább! Össze kellett rázni a társaságot, hogy helyt tudjon állni az erősebbnél erősebb ellenfelekkel szemben és ne szenvedjen nagyarányú vereségeket. Sajnos az Oroszlány ellen csütörtök délután még nagyon friss volt az új szituáció, míg pénteki ellenfelünk a Kecskemét egy amúgy is nagyon erős csapat volt, aki végül a bronzérmet szerezte meg. A fiúk azonban hajtottak becsülettel, így nagyarányú vereséget nem szenvedtünk. Az oroszlányi csapat fair play díjas és egyben megható gesztusa volt, hogy a meccs végén maguk közé hívták a sérült Szőke Bálintot a közös csatakiáltásra! Aztán jött az újabb csapás. A Kecskemét elleni mérkőzésen újabb meghatározó játékosunkat veszítettük el, az irányító Berta Boldizsár személyében. És ekkor még vissza volt két nap. A 13 játékosból álló utazó keretből 11 bevethető játékos maradt. Ez nálunk nagyobb egyesületnek is problémát jelentett volna, a mi esetünkben ez fokozottan volt igaz. Fontos megjegyezni, hogy a két sérült játékos nem utazott haza, hanem végig a csapattal maradt. Ott maradtak bátorítani, biztatni a többieket! Ez is mutatja a csapat, a közösség erejét! Következett a nagyon erős ZTE szombaton. És ekkor egy olyan dologgal szembesültünk, amiért érdemes sportolni, kosárlabdázni, dolgozni! Ez a sérülésektől megtépázott, kulcsjátékosait elveszítő kis csapat megrázta magát! A játékosok szintet léptek. Akik eddig is meghatározó játékosok voltak, igazi vezérekké váltak, akik pedig eddig kevesebbet játszottak vagy nem tartoztak a legerősebb ötösbe, azok közül többen nyugodtan mondhatjuk, hogy pályafutásuk eddigi legjobb teljesítményét nyújtották. Előléptek, szintet léptek! Olyan teljesítményre voltak képesek egy országos döntőn, amire korábban még nem volt vagy kevés példa volt. Végül elvesztettük a meccset, de edzőink szerint ez egy győzelemmel felérő vereség volt. Ezt a fiúk is érezték, nem beszélve a szülőkről, szurkolókról, akik meghatottan ölelgették a fiúkat a mérkőzés után. Ezen a meccsen nagyot dobbant a dombóvári szív! És a fiúk a balszerencse sorozat után végre mosolyogtak, mert érezték, hogy ez igazi férfimunka volt a vereség ellenére is. Ezekért a pillanatokért érdemes sportolni, mert egy ilyen szituációt szavakkal nem lehet megtanítani. Az utolsó nap a hetedik helyért játszottunk a PVSK ellen. Három negyeden keresztül kontrolláltuk a meccset, az utolsó negyedre aztán elfogytunk, elfáradtunk. Magyarország nyolcadik legjobb serdülő csapata lettünk!
A 160-ból! Ez hatalmas eredmény. A lelátói beszélgetések során a nagy akadémiák közül volt, aki meg is jegyezte: „Hogy hogy itt van a Dombóvár meg az Oroszlány?” Hát ott voltunk és nem érdemtelenül. Ott volt a csapat, ahogy ott voltak a szülők, testvérek, családtagok, hozzátartozók is! A Dombóvári Kosársulit egy nagyjából 25-30 fős szurkolótábor kísérte el a döntőre, az ország egy nagyon távoli szegletébe. Ez a szurkolótábor egész évben a csapat mellett volt. Dobbal, dudákkal, a legendás „Kisvasút” zászlóval és szervezett szurkolásával a szezon során jó néhány ellenfél elismerését is kiváltva. Most is kitettek magukért. Űzték, hajtották a fiúkat! Ezt nem tudjuk eléggé megköszönni nekik! Hatodik emberként segítették a csapatot meccsről-meccsre! A csapat mellett ez a szülői csapat is egy igazi közösséggé vált! Nagy szerepük van a gyerekek sikereiben, mert minden pillanatban ott álltak és állnak mögöttük! Nem mehetünk el szó nélkül a többi csapat szurkolói mellett sem. Ők is kitettek magukért. Több szurkolótábor is elmondhatja magáról, hogy nagyszerű hangulatot teremtett a csarnokban! A hazaiak mérkőzésein kb. 200 néző volt jelen, de a többi találkozó nézőszámai is 100-150 környékén mozogtak! Az országos döntőt végül a Vasas Akadémia nyerte meg, a Debreceni Kosárlabda Akadémiát legyőzve. A harmadik helyet a kecskemétiek szerezték meg.
Roósz Roland (a csapat legjobb játékosa címmel)
A négynapos döntő véget ért, de az élmények, melyek egy ilyen rangos eseményen való szereplésből fakadnak egész életükön át elkísérik a résztvevőket! Gratulálunk a csapatnak és valamennyi edzőnek, akik a szezon során vagy a korábbi években segítették a gyerekek munkáját! Őszintén kívánjuk a Dombóvári Kosársuli KE valamennyi csapatának és játékosainak, hogy valamennyien élhessék át egyszer azt, amit egy országos döntőn való szereplés jelent! Az élet nem áll meg! Az ünneplést az újabb célok, a további feladatok, az újabb kihívások követik. Sok sikert és kitartást kívánunk ehhez mindenkinek!
HAJRÁ DOMBÓVÁR!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!
Az idei Nemzeti Serdülő Kosárlabda Döntőn szereplő csapat tagjai:
Berta Boldizsár, Csomor Gábor, Fehérvári Csegő, Farkas Ádám, Győri Márk, Kardos Máté, Kovács Benjamin, Lép Adrián, Monostori Ákos, Óliás Gergő, Roósz Roland, Szőke Bálint, Vinczellér Nándor
Vezetőedző: Reizinger Attila
K.A.